Két hét telt el Draco halála óta. Életem legnehezebb két hete volt. Mindenről Draco jutott eszembe. Gyakran úgy mentem be a Főnix Rend ebédlőjébe, hogy ott találom majd életerősen, Lucyvel a karjában.

Sohasem találtam már többé úgy.

Bozalmas volt elfogadni, hogy meghalt. Borzalmas volt tudnom, hogy amikor át akartam ölelni nem volt ott.

A halálát rosszul viseltem. Valamikor tömegre a másik pillanatban egyedüllétre vágytam. Sosem tudtam, hogy mit akarok.

Az egyetlen dolog, ami éltetett a kislányom volt. Amikor csak nem zokogtam és volt erőm megnézni az apjára hasonlító kislányt vele voltam.

Most viszont újabb nehézségek vártak rám. A Rend búcsút akartvenni Dracotól örökre és egy búcsút tartottak a tiszteletére.

Dumblendore és közeli hozzátartozók beszédet tartottakróla. A legvégén én is sorra kerültem. Én is beszédet tartottam.

Éppen a színpad mögött voltam, amikor mondták, hogy az én beszédem következik. Letöröltem pár csepp könnyet az arcomról és kimentem a színpadra ahhol egy állvány volt (ahova a beszédet lehetett tartani -bár én nem írtam-) és rajta egy mikrofon.

Amikor odaértem lenéztem a színpadról, (amit a Rend ebédlőjében állítottak fel) és  közönségre pillantottam. Mindenki fekete ruhába volt öltözve és mindenki el volt keseredve. Én is. De akkor is el ellett kezdenem a beszédet.

- Jó estét! - kezdtem - Először is köszönöm, hogy ilyen körülmények között búcsúzhatok el örökre a férjemtől. - nagyot sóhajtottam és folytattam - Nem volt soha titok rólam és Drcoról, hogy hat éven keresztül gyűlöltük egymást a Roxfortban. Akik esetleg nem jártak velünk,azoknak elmondom, hogy nem csak átlagos viszálykodások voltak köztünk. Amennyire csak lehetett, utáltuk egymást!

A közönség sorai között néhányan elnevették magukat. Még én is, aztán folytattam.

- Aztán minden megváltozott. Amikor végzősök voltunk. eleinte az egész csak egy szeszélynek indult, aztán tessék, mi lett belőle?!

Ismét elnevettem magamat, ahogy a közönség is.

- Összeházasodtunk, saját lakásunk lett. Elkezdtük a közös jövőnket. Nem sokkal később megszületett a lányunk, Lucy. Emlékszem, a terhességem ideje alatt Draco minden mozdulatomat leste. Nem akarta, hogy bármi baja esen a babának, vagy nekem. És amikor megszületett...

Elképzeltem Draco mosolygós arcát, amikor megtudta, hogy megszületett a gyermeke egészségesen. Melegség fogott el.

- Draco nagyon boldog volt, amikor megszületett. Egy kicsit talán el is kényesztette! - mosolyogtam - A férjem minden vágya az volt, hogy kislánya legyen. Még beszélgetett is vele rendszeresen!

A közönség soraiban sokan (akárcsak én) meghatóttak.

- Amikor elmondta, hogy elmegy a csatába - itt már a könnyeimmel küszködtem - arra hivatkozott, hogy Lucynek szeretne sokkal jobb jövőt biztosítani. Biztonságosabbat. Nehéz volt elfogadni a döntését.

A hangom elcsuklott, aztán erőt vettem magamon és folytattam.

- Tőlem is nehezen búcsúzott el. És én nehezen fogadtam el,  hogy búcsúzik. Mindig... - elcsuklott a hangom, ahogy a könnyeimmel küszködtem - mindig azt kérte tőlem, hogy erős egyek és neveljem fel, ha kell nélküle a gyermekünket. Azt akarta, hogy ha bár nehéz is lesz nekem, kezdjem újra az életemet, ha kell nélküle...

                       THE END