Ron lehajtotta a fejét. Nem nézett a szemembe.

- Most megnyugodtál? - kérdeztem mérgesen - Jól esett úgy látni? Úgy látni, hogy haldokoljon? - a szemem összeszűkült - Válaszolj! - üvöltöttem az utolsó szót.

Ron felemelte a fejét, de még mindig nem nézett rám. Az ablakon bámult ki.

Odamentem Ronhoz és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. A tekintetében egy cseppnyi megbánást sem láttam.

- Rendben... - suttogtam bólogatva, miközben elengedtem az arcát - ha így gondolod, legyen! - szünetet tartottam - Többé nem ismerlek, Ronald Weasley! Többé nem vagy számomra senki! - üvöltöttem - Senki!

Ron felemelte az utolsó mondatra a fejét és most Ő szólalt meg.

- Nem várom el, hogy megbocsáss! - szólt halkan - Csak azt, hogy érts meg!

- Értselek meg?! - kérdeztem meglepődötten - Azt kéred tőlem, hogy érezzek együtt veled? Nem tudod elviselni, hogy nem téged szeretlek?!

- Nem! - állt fel a hejéről - Nem tudom elviselni! Egy olyan embert szeretsz, aki a legkevésbé érdemli meg!

Nagyon begurultam és megfordultam, de észbe sem kaphatott Ron és megrúgtam az arcát. Ő a falnak esett.

- Látszik, hogy nem voltál még szerelmes! - rivalltam rá, amikor rám nézett és feltápászkodott - Az csak úgy jön! Nem abba lesz az ember szerelmes, aki megérdemli! De tudod, mit?! Draco megérdemli!

Ron már nyitotta a száját válaszra, de nem akartam végig hallgatni. Kimentem a helyiségből és felrohantam Draco szobája elé, észre sem véve Mr. Weasley és Harry aggódó pillantásait.

Az ajtó előtt még mindig ott volt mindenki. Draco mellett akartam lenni.

                                    *

Két óra múlva az igazgató jött ki Draco szobájából. Én álltam fel előnek.

- Mi a helyzet? - kérdeztem aggódva.

- Draco még él! Azért nem halt meg, mert Ron nem ért ehhez a bűbájhoz. Nem könnyű ezt a varázslatot használni, úgy hogy valóban hatásos legyen és meghaljon tőle valaki. Bár, megvallom így is nagyon erősen hatott a varázsige. Túlságosan is... - hajtotta le a fejét az igazgató.

- Rendbe fog jönni? - érdeklődtem tovább.

- Nem tudom, Hermione... - vallotta be fájdalmasan Dumblendore.

- Be lehet menni hozzá? - kérdezte hejettem is Harry.

- Csak egy ember mehet be, Madam Pomrey kérése szerint. És nem maradhat sokáig. Amint kijön Pomrey azonnal lehet menni. - folytatta Dumblendore.

Az igazgató még be sem fejezte a mondandóját és már ki is jött az ápolónő.

Körbenéztem a mögöttem állókon. Mindenkin láttam, hogy azt akarják, én menjek. Megöleltem Harryt és bementem Draco szobájába.

A fiú még mindig ott feküdt az ágyon, ugyanolyan élettelenül, mint amikor legutoljára láttam.

Odamentem az ágyhoz, miután félretoltam a bájitalokkal teli gurítható asztalt.

Letérdeltem Draco ágya mellé. Ismét elkapott a sírás. Ismét csak suttogni volt erőm, látva Draco élettelen arcát.

- Gyere vissza, Draco! - sírtam - Holnap karácsony lesz! Nem teheted meg velem, hogy itt hagysz! - szorítottam meg a kezét - Hallod?! Szeretlek, Draco! Maradj velem!

Nagy meglepődöttségemre Draco szeme megmozdult és suttogni kezdett.

- Hermione... - suttogta erőtlenül - Hermione...

Gyorsan felkeltem és kinyitottam az ajtót.

- Felébredt! - közöltem boldogan. Mindenki felderült. Visszamentem Dracohoz és megszorítottam a kezét.

A fiú még nem tudta kinyitni a szemét, csak erőtlenül suttogta a nevemet.

- Itt vagyok! - suttogtam vissza megcsókolva a száját - Itt vagyok! Maradj velem Draco, maradj velem! Itt vagyok melletted!

Madam Pomprey azonnal bejött Dumblendore professzorral együtt.

Kiküldtek a szobából, hogy nyugodtan segíthessenek Draconak.

Amint kiértem Harry nyakába borultam és ott sírtam. Nem tudtam, hogy miért. Az örömtől, vagy a bánattól, hogy erőtlenül hívott Draco. Csak zokogtam.